Az igazi Szantaklausz
Peti ülepe alatt úgy izzott az ágy, mintha parázsló faszénre csücsült volna le. Bár a lámpáját már leoltották édesanyja szigorúan korai lefekvésre nevelő keze, ő majd kiugrott a bőréből, még a félelmét is elfeledte, ami a sötét szobában minden este rátört. Feküdt háton, feküdt oldalt, még teli pocakjára is átfordult, az álomtündér csak nem akarta varázspálcáját megsuhintani feje fölött. Szeme csíkjából ki-kitekintgetett az ablakon, ahol pont rálátott a kivikszolt-kipucovált csizmájára. Számot vetett az eltelt egy évről, gondolatban táblázatba foglalta komiszságait és jótetteit. Persze, hogy alig jutott eszébe csínytevés, ellenben még azt sem felejtette ki a jócselekedetek oldaláról, mikor a nagymamája zokniját felemelte a földről és felsegítette a lábára. Várta a tele cipellőt, ami jár a jó gyereknek, még abban is reménykedett, hogy megpillantja a vörösruhás szakállast, amint az ablaka alatt ólálkodik.
Amíg Peti a nagy mocorgás és várakozás közepette végül álomba szenderedett, Miklós felvette sapkáját és vörös-fehér divatjátmúlt gúnyáját. Állára helyezte bolyhos, műanyagszagú állszakállát, lábára húzta apjától örökölt fekete háborús surranóját és még egyszer tükörbe tekintett. Pocsékul festek, gondolta, majd sóhajtott egyet, s munkához látott. Kilépett hálószobájából, majd kinyitotta Peti birodalmának ajtaját. Kisfia mélyen aludt, még a köhintésre sem rándult meg nyugalomban pihenő teste. Ránézett a kicsi csizmácskára, amin sárfoltok éktelenkedtek, és vékony mosoly jelent meg az arcán. Hogy utálta ő is azt a rohadt cipőt pucolni, hiszen úgysem tudta volna a Mikulást átvágni egy tiszta lábbelivel, és feledtetni az egész éves rosszalkodásait. Hiszen ez hazugság a Szantaklausznak, azt meg minden gyerek tudja, hogy az a virgácsvétségek kategóriájába sorolható. Felemelte Peti cipőjét, és teletömködte csokoládéval, mandarinnal és marcipánnal. Nemcsak az egyik felét, mindkettőt. Mikor végzett és a cipők már majd szétszakadtak, odament porontyához és finoman megsimogatta a fejét, majd elhagyta a szobát.
Miklós már alig bírt ülni az ülepén, annyira fel volt dobva. Bár tudta, másnap dolgoznia kell menni, mégsem tudta szemét lehunyni. Levetette minden ruháját, és pizsamában várta a reggel eljövetelét. Várta az örömrikkantást, amikor fia meglátja a tele dorkóját és átrohan, be egyenesen a szülői ágyba, ünnepelve a Mikulást. Várta, hogy mosolyoghasson Petivel, örülhessen annak, hogy babérjait egy nem létező, idős szakállas pirospozsgásarcú idegen helyette learathatja. Várta, hogy fia egy másik Miklós nevét emlegesse egy egész napon át...
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
