Nagy robaj ébresztett legédesebb álmomból aznap reggel. A nap melengető sugarai simogatták már ugyan arcom pírját, mégis képes voltam még magamra parancsolni még jó fél óra pihenést, s kidekorálni ágyamat még egy foltnyi nyállal. Kimerült, s fáradt voltam, bár okát nem sikerült kiderítenem elsőre, úgy éreztem, mintha egy hangulatromboló démon vont volna szárnyai alá, s nem akarna napok óta elereszteni. Lassan kikászálódtam, friss ropogósra vasalt fehér ingemet magamra kaptam, bőrnadrágom szíját feszesebbre húztam, mint előző nap, lévén az esti munka során jártányi időm sem maradt evésre, így sokszor kikerekedő bendőm most üresen, s mardosón kongott, de öröm az ürömben, legalább aznap slankabb ember látványát keltettem. Lecaplattam az emeletről és az utcára léptem, mivel tudtam, a zsibongás oka a kocsmámba érkezett serszállítmány.

            Az iskolai ebédlőbe belépni nap nap után...nyomot hagy a nebulóban. Jellegzetes szag. Jellegzetes fényviszonyok, amiket nem csak a hidegbe forduló fénycsövek adnak, hanem a porosodó, piros-fehér kockás függönyökön beszűrődő napsütés, ami sajnos fent nevezett textília miatt veszti el melegségét. A székek, az asztalok, a vizeskancsók és opálos poharak, a kockás terítő, a jóesetben asztaldísznek kihelyezett egy szál sárga művirág mind-mind súlyként nehezednek a tudomány márványtalpai által megtaposott diák vállára. Egyen, ahol az egyén(iség) mit sem számít. Szabvány. Mindennapi változatlansága miatt értékvesztett világ. Magunk is értéktelenné válunk kicsit. Beállunk a sorba, lassan araszolgatunk előre a fehérköpenyes nénik kondérjai felé. Kicsit minden lépéssel szürkülünk, mind hangulatunk, mind színünk, mind egyéniségünk. Fehér tányérunkat odanyújtjuk alkalmi pincéreink elé. Az étel súlyosan loccsan, köszönhetően a magasból lezúdított „merőkanálporciónyi” fogásnak. Lehetne lentebbről is indítani. Lehetne finoman ráhelyezni. Lehetne mosolyogni, csipet zölddel színt varázsolni. De az nem illik a hely szelleméhez. Itt színtelennek kell lenni. Pedig eleinte nem a vágy az, ami hibádzik.

Álmodj magadnak, szép olvasó, esős, zöldellő erdőt tested köré, buja füvön haladó kis ösvényt. Álmodj pecsenyeillatot orrod alá, s az ösvény végére melegségét adó kicsiny fogadót. Álmodj bentről kiszűrődő muzsikát, harsány nevetéseket, gyengéd asszonyi kacajokat, s lépj be a kis házba. A kis nép minden tagja emelkedjen fel asztalától érkeztedre. Légy szeretettel üdvözölve, s egy barátságos bajszos, megtermett matrózlegény nyomjon kezedbe egy pint sört, melynek habja tapadjon rögvest ajkad pirosára. Érezd végigsiklaní a hűs nedűt torkodon, s nyugtázd jószerencsédet egy elégedett sóhajjal. Kínáljon a mosolygós fogadósné asztallal, s hozzon éhes szád elé mihamarabb egy ropogós malaccsülköt egy karéj kenyér társaságában. Élvezd a hús kellemes ízét, emeld ki a serrel, de ne habzsold gyorsan, mint egy kiéhezett vad. Töltsd tele bendőd, ne sajnálj még a ház folyékony kenyeréből is tovább iddogálni. Hangulatod legyen rózsás, s boldog, midőn ételedet elfogyasztottad. Asztalodat elhagyván engedj újdonsült matrózbarátod kérésének, s szegődj a nemrég verbuválódott kocsmai zenekar tagjául. Nótázz, énekelj, add ki minden hangod a négy falnak, vagy közönségednek, míg ki nem merülsz. Eztán fáradt lábaiddal vánszorogj fel az emeletre, feküdj le puha ágyadra, hajtsd testedre meleg tollpaplanod, s mosollyal az arcodon térj nyugovóra. Álmodj magadnak esős, zöldellő erdőt...