Vasárnap esti elmélkedés...

          Ma este pipámra gyújtok, hagyom, hogy sűrű, masszív füstje megcsípje számat és a homályból feltűnő, utat mutató jóságos varázsütéshez hasonlatos hatása ráborítsa köpönyegét gondolataimra. Mélyen beszívom, akár egy simogató hullám, úgy fut végig karomon a zsibbasztó érzés és nem érzem már a határokat, a láncokat, végre szabadon szárnyalok egy olyan helyre, ahol senki és semmi nem akadályoz saját rabságot adó gondolataimtól való szabadulásra. Elernyedtem, érzem már, alkalmas vagyok a fiatalság és az öregedés nehéz útvesztőjébe betérni, és még mielőtt éveim száma megszaporodna, útitervet készíteni a boldogulás felé. De ne rohanjunk így előre, kezdjünk mindent a járóka mellől...

            Egy gyerek, egy fiatal olyan, mint egy bármilyen módon formálható gyurma. Maga is képes az alakulásra, de döntő a formája szempontjából az élete előrehaladtával beérkező információk milyensége. Egy fiatal alakítható és vágyik is az átalakulásra. Mivel tapasztalata kevés, temérdek külső faktor képes befolyásolni személyiségét, gondolatait, világhoz való hozzáállását. Eleinte sok eszmét csak ismétel, de ezzel nincs is semmi baj, hiszen a szaporodó emlékek fognak később a gondolatok szintéziséhez vezetni, s ezáltal lesz a kis gyurmagalacsinból megfontolásra képes figura, a plasztikus alakból gondolkodó. Éveken át tartó, hosszú folyamat során fog csak kialakulni életünk kicsiny notesza, a gondolkodó kedves társa, a személyisége, amin keresztül a világot látni fogja. Itt már szükséges a megállás, ez az első lépcső, ahol a fiatalságot meg lehet őrizni. A viszonyítási alap fontos, de nem szabad feledni, hogy mindenkinek van egy saját személyisége, saját életúttal a háta mögött, ami sok esetben gyökeresen eltér a miénktől. Ez azonban nem feltétlenül probléma, sőt ez az igazán, ami emberré teszi az embert. Ettől lehetünk kicsik és nagyok, bigottak és liberálisok, optimisták és pesszimisták, ezáltal végső soron: egyéniségek. Az egyformaság kívánalma az egyéniséget szüntetné meg. Az egyéni álláspontok összemérésének hiánya pedig a fejlődésnek lenne legyőzhetetlen akadálya. Aki egyéniségnek mondja magát, de nem képes más egyén véleményét elemezni és végső soron legalább elfogadni, az nem érti meg az egyéniség lényegét, hogy egyedi valaki csak egy olyan közösségben lehet, ahol mások különböznek tőle. A fiatalság első titka tehát: a mások iránti nyitottság elsajátítása és megőrzése az évek folyamán. Enélkül csak unalmas, szalon beszélgetőpartnerek leszünk, vagy csak olyan társaságokba járnánk, ahol mindenki ugyanazt ismételgetné, ott meg nem lennénk mások, csak újabb téglák a falban, amúgy Pink Floyd-osan.

(Bob Salo: Time goes by)

            A tapasztalatok mennyiségének gyarapodásával sajnos a legtöbb ember úgy érzi, nincs már szüksége többre ebből az olykor keserű, olykor mézédes nedűből, ahogy a nagy öregek mondani szokták: „Tapasztaltam én már eleget ahhoz, hogy jobb és okosabb legyek nálad ebben a koszfészekben”. Furcsa egy világ nem? Mint egy olthatatlan szomjú utazó, úgy isszuk magunkba környezetünk információit, majd elaggulva megtagadjuk a fiatalító italt, s azzal a tudattal, hogy már eleget ittunk, szép lassan szomjan pusztulunk. A tapasztalat az, amiből sosem lehet eleget magunkhoz venni, hiszen sok esetben pont az öregedés folyamata az, ami segít érettebben látni a világot, s nem dőreség egy edzettebb elme számára eltakarni az újdonság látványát? A fiatalság második titka tehát: a kíváncsiság, az új információk állandó megvizsgálása, s nem olvasatlan elvetése, bárhonnan is érkezzenek. Nem kell minden újhoz alkalmazkodni, mindig hajladozni, mint egy nádszál, de egy meghallgatást, semleges és nem elfogult átgondolást, esetleges integrációt igazán megérdemel minden vélemény, mert ahogy a kínai bölcsek is tartják: a viharban a fa eltörik, a bambusz elhajlik.

            Kövessünk bármilyen elvrendszert is, gondoljunk akármit is a nyitottságról és a kíváncsiságról, a világ körülöttünk zajló állandó változása mindannyiunkat érint. Egy világ befogadása és megemésztése nem jelent különösebb nehézséget, de a megújulás jegyében születő újabb és újabb eszmerendszerek megértése már akadályba ütközhet. A meg nem értés azonban véleményem szerint a legtöbb esetben az ab ovo elzárkózás miatt következik be, ami esélyt sem ad az újdonságoknak. Ez a hiba (mert nem hiszem, hogy másként nevezhetnénk) mélyen a személyiségben gyökerezik és az öregedés egyik legfőbb mozgatórugójának tartom. Nem értek egyet azzal a társadalmi mintával, ami csak a fiataloknak fogad el punk hajat, festett körmöket, „ereszd el a hajad” mulatozást, mert ez a hozzáállás szüli meg az elítélést. Azt elvárni, hogy az idősebbek tolerálják a fiatalok világát, de abba bele ne csatlakozzanak, azt az életmódot ne kövessék, egy ugyanolyan elítélő magatartás, mint amit sok fiatal az időseken kér számon. Ezért az életévek előrehaladásával fontos szem előtt tartani a fiatalság harmadik titkát: magunk állandó újraértékelését a változó világ értékrendje és környezetünk véleménye alapján. Az újraértékelés nem jelent feltétlenül változást, de annak lehetőségét csak a magunk állandó fejlesztése, értelmezése adja meg.

            Mind változunk és alakulunk az évek folyamán, sokszor teljes mértékben képesek vagyunk megváltozni korábbi énünkhöz képest. A fiatalabbkori személyiségek azonban nem vesznek el nyomtalanul. Azok adják a későbbi véleményünk megalapozott, gondosan megművelt, gyümölcsöt hozó termőtalaját, nélkülük csak szikkadt, élettelen fák lennénk, azok töltenek meg minket az élethez szükséges lélekkel. Ha változunk is az idők folyamán, nevezzük ezt akár állandó elhalálozásnak és újjászületésnek, ha úgy tetszik, korábbi önmagunk továbbél bennünk, ha máshogy nem, akkor legalább rossz tapasztalatként az emlékeink halmazában. A fiatalság negyedik titka tehát: Mindig emlékezzünk arra, mik voltunk, hiszen bármilyen véleménnyel is vagyunk korábbi önmagunkról, azok is mi voltunk egykoron. Ne elégedjünk meg pillanatnyi valónkkal, hiszen ha képesek vagyunk az idő perspektívájában magunkra visszatekinteni, talán arra is képesek vagyunk rájönni, rossz útra tévedtünk-e, vagy miért tértünk más ösvényre az idő fonalának megrövidülése során.

(Greg Cartmell: Old Man Sleeping)

            Nem hiszem, hogy pusztán a születésünktől eltelt évek számával jellemezni lehetne az öregedés folyamatát, úgy érzem, ez a skála még a testi öregedésnek is csak általános leírására alkalmas, a lelki megöregedés egy teljesen más folyamat, mások a mozgatórugói. Az őszbe forduló hajtincsek száma, a kis ráncok elszaporodása és megannyi apró jel mit sem számítanak, a lényeg a fiatal mentalitás megőrzése, az képes a lelket frissen tartani, az izületeket reggelente kicsattanó egészségűvé varázsolni.

           A pipa füstje elszáll, de láncaimat úgy érzem, megtépáztam, szabadabbra eresztettek, nem érzem már nyomasztó súlyukat. Hogy fiatal maradok-e, s követem-e saját átgondoltnak vélt eszmerendszeremet? Biztosra nem mondhatom, de reménykedem benne.