Gombóc a torokban
Kis barátunk, a túrógombóc végigkísérte életünket és valószínűleg még sokszor elő is fog kerülni, be fog tolakodni a kényszerrel beállított családi fotókra, ott lesz a nevesebb alkalmakkor, mint például csütörtök délutáni „édességrohamcsillapító” zabálásnál, anyu szülinapján, a vacsora nélküli lefekvés utáni gyomorégős reggelen gondolati síkon, mivel mind tudjuk, az ilyen szintű éhség gyors csillapítást igényel, olyankor nincs tíz-tizenöt perc sem egy ilyen fogás elkészítéséhez. Bár emlékképeim nyilvánvalóan teljesen elkoptak, vagy soha nem is voltak születésemről, azon sem lepődnék meg nagyon, ha kórházból hazaérkeztemkor is ott virított volna az asztalon kövéren, kereken, délcegen, de sajnos akkor még nem nekem illegette magát, lévén fogazati állapotom és gyomor-bél traktusom sem volt megfelelő fejlettségi szinten egy ilyen mérvű csata megvívásához. De ha meg is menekült még akkor a kis dundi, remegett, mint a kocsonya mikor elkezdtek a tejfogak kibuggyanni a számban és már el-el kacsintgattam az anyatej adta megszokott örömök felől a „Kulinár-óceán” temérdek ételkülönlegessége felé, hozzátartozik, nyilván nem homárral és sült cserebogárral kezdtem kalandozásaimat, hamarabb akadt horogra a túrógombóc, vagy a tojásrántotta, ifjonti iskolábamenős reggeleim kedvenc elesége.
Sok formában, állagban és minőségben pusztítottam én már el, nem hagyva neki menekvést szám feneketlen verme elől, még a teli gyomrom feszítő kínja sem lehetett akadály, valahogy amint az asztalra került, hirtelen egy titkos, anatómusok egybehangzó véleménye szerint nem létező gasztrikus üreg, az „édességgyomor” megnyílt, és helyet engedett neki. Egyébként ez a gyomorüreg érdekes egy képződmény, nem tudni ugyanis, hogyan működik. Van a főétel, elfogy, kerül az én bendőmbe is becsülettel, aztán jön a teltségérzés, ami a feszes, sportos gerincet is meggörbíti, a légzést szaporázza, a gondolatokat egysíkúvá silányítja: mi a francnak kellett megint ennyit enni, hisz' nem is voltam éhes, akkor meg minek kellett a második adagot is befalni? Aztán érkezik az édesség és egy csapásra minden megváltozik: a repedésig telt üreg újra üresnek tetszik, elmúlik a feszítés, sőt, éhség tör rám, de ez csak addig tart, amíg el nem fogyasztottam a desszertet, jelen esetben a túrógombócot, utána újult erővel, minden eddiginél erősebben támad a gyomorszakadás feeling. Ha létezik is „édességgyomor”, hogy mulasztja el a feszítést? Érthetetlen és felettébb érdekfeszítő.
Visszatérve az évek alatt gondos hadistratégiákkal és a „sweetie-stomach” (csak, hogy a nemzetközi irodalomban is hagyjunk nyomot) segítségével véghezvitt, katonai cselsorozatokkal tarkított túrógombócpusztító háborúra, számtalan bakához és tiszthez volt már szerencsém. Süldőkoromban volt ugye a zacskós, instant, amivel kezdtem, mérete és küzdelmünk nemessége sok kívánnivalót hagyott maga után, ő egyszerű és túl grízes, én viszont falánk és igénytelen voltam, így alkottunk összeillő párt.
Később került elém a nagyiféléből is, na ez már fel volt vértezve a múltban teljesen megszokott és hétköznapi, mai világban modernnek és korszerű szóhasználattal élve "bionak" mondott összetevővel: a házi túróval. Nemes és hősi küzdelem volt a miénk, melynek során megtanultam tisztelni ellenfelem igazi ízét, és a hagyományos, évszázados katonai öltözékét, a zsemlemorzsát, benne a katonai rangot jelző
kevés citromhéjjal, nélkülözve a temérdek búzadarát, abból csak mértékkel adva. Igazából nem sok később fogyasztott/leigázott társa ért a közelébe, sem az óriás túrógombóc, ami egymaga felér egy teljes hadsereggel, sem a mütyürnyi, kis gömbőckék lekvárkával, elég annyi hozzá, hogy a „nagyigombóc” magasra helyezte a mércét, remélem nem csak az emlékeimben él ilyen szépként, pihe-puha dunyhán kacérul csábítóként, hanem tényleg ilyen volt.
Miután, ezt azt hiszem mindkettőnk nevében állíthatom, összehangolt támadássorozatokkal zabáltuk halomra a túrógombócok hadát, megesett rajtuk a szívünk és úgy gondoltuk, teremtünk mi is egy katonát, egy ifjú, heves, különleges képességekkel megáldott harcost, akinek egyenruhája, megjelenése, garnírungfegyverzete és íze is elüt kicsit társaitól, de persze később álnok módon elárultuk az ifjú titánt, s ő is sorstársaihoz hasonlóan végezte: a tápcsatorna kígyózó útvesztőjében megrágva, megtépázva, elveszetten haladva az átlényegülés felé.
Túrógombóc újragondolva: Karamellás-kukoricapelyhes bundában, mentás tejföllel körítve
Adott egy alap túrógombóc recept, ki érzése szerint csinálja, mi a túró/búzadara arányt 5:1-re állítottuk be, kell még hozzá tojás (50dkg túró és 10 dkg búzadarához 3 tojás), citromhéj reszelve, érzés szerint, csipetnyi só és egy teáskanál cukor. A tojásfehérjét különválasztjuk, a többi összetevőt pedig összegyúrjuk. A tojásfehérjét habbá verjük, majd azt is belekeverve hűtőbe tesszük állni az egészet fél-egy órára, míg enyhén megdagad a búzadara. Ezután vizes kézzel gombócokat formázunk belőle, majd lobogó, sós vízben kifőzzük őket, kb. 5 perc alatt a víz felszínére úsznak és készen lesznek. Ezután kétféle gombócot csinálunk. Az egyiket kevés zsemlemorzsa és sok kukoricapehely (corn flakes) mozsárban összezúzott keverékébe forgatjuk bőséggel. A másikat nem forgatjuk semmilyen morzsában, hanem fahéjjal és kristálycukorral szórjuk meg enyhén, de még melegében, ezáltal a cukor kicsit karamellizálódik. Egy tányérra kerüljön egy kukoricapelyhes és egy zsemlemorzsamentes, amit rakhatunk a tányérra kiszórt morzsaágyba. A lényege a fogásnak a kukoricapehelyhez társított menta, amit apróra vágva keverjünk a desszerthez adandó tejfölhöz. Így egy abszolút nem édes és nem geil, kukorica és mentaíz keverékében fürdő fogást kapunk.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
