Ki szereti, ki utálja, ki önmagában isteníti, ki csak gyümölcsösen szürcsölgeti, abban azonban megegyezhetünk, hogy a sör, már amennyiben egy ilyen rövid néven lehet nevezni ezt az ezerféle ruhában és ízben pompázó nedűt, páratlan ital. Hazánkban sajnálatosan a legtöbben még mindig csak az átlag bolti kollekciót ízlelik, s emiatt csak arról tudnak véleményt mondani, azonban kár lenne ennyivel leírni a sört, tekintetbe véve azt a tényt, hogy rövid keresgélés után Budapesten hamar találunk import söröket forgalmazó boltokat, ahol egész más oldalairól ismerhetjük meg, kóstolhatunk különleges és érdekes ízeket, vagyis aki igényli a minőséget, panaszra egyre kevesebb oka lehet. A pár éve egyre népszerűbbé váló, mind szélesebb körben terjedő házi serfőzés pedig talán egy olyan reform kezdete lehet, ami a sört is a borhoz hasonló magasságokba emeli a gasztronómiai ranglétrán, elismerve ezzel a pincék alján és a szakértők fejében porosodó hírnevét. De mi is a sör?...

            A rettegett makrélafaló kalózkapitány, Jimmy Stevens kalandjain felbuzdulva égetett minket a vágy, hogy még az ősz beköszönte előtt tengerre szálljunk mi is, és Isztria felé fordítsuk hajókormányunkat. Ott hajózgattunk gondolatban, lábunkat merészen a tatról a tengerbe lógattuk, bőrünk színére az igen barna helyett már a cserzett lett volna a helyes jelző, egyszóval a tervek megvoltak Fantáziaország határain belül. Egyenruhát is terveztünk, a piszkosfehér tengerészsapkától a gyűrött vászoningen keresztül a barna papucsig mindenünk megvolt, már csak egy fránya hajó hiányzott. Maradtunk hát a fent nevezett ország határain belül és olyan gályát alkottunk (amúgy Holtgasztro módra), ami még a nagy kalózkapitány ráncos szájszegletére is kaján vigyort kanyarított volna.

        Egy hely van csak, mi enyhülést ad a déli napsütés gondosan kitervelt szőnyegbombázása közepette, egy hely, ami számtalan ember emlékét őrzi folyékony szívében, az egyetlen tengerünk, minek vize sót sosem látott, megannyi dal ihlető múzsája, a folyton változó örök barát, a Balaton, melybe éppen nyakam közepéig merülök. Vízcseppek csúsznak lassan le naptól pirult arcomon, s hullnak vissza állam csúcsáról oda, ahonnan jöttek. Bár nincs senki a közelemben, az életerős gyermekkacajok és önfeledt örömkurjantások kilométerekről is eljutnak fülembe, azonban bármit megadnék e pillanatban, hogy azokat kizárhassam. Hagyom, hogy a nap melengesse fejem búbját, s bár aludni nem hagynak a hullámcsapások, egy rövidke pillanatra ki tudom zárni a zsivajt, s ilyenkor eszembe ötlik, mi is valójában nekünk ez a tó.

        Egyik többszörösen kipróbált és mindenki által szenvedéllyel szeretett fogásunk, a Guinness-es marharaguval töltött pite különleges helyet tölt be a családi a 'la carte étlapon. Nem egy kis-nagycsaládi összeröffenésen került már az asztal kellős közepére, és fogyott el röpke fél óra alatt egy tepsinyi adag, annak ellenére, hogy nem sok tagot számlál a családi báli társaság, bár az is hozzátartozik a nagy igazsághoz, hogy a pusztítás oroszlánrészét nem a kedves kisétkű nagymama vállalta magára, hanem inkább mi ketten, és természetesen édesapánk, akinek feneketlen bendőjéről sok oldal íródott a family-eposzok gyűjteményébe. A kellően besűrített marharagu magában hordozta a Guinness ízvilágát, égetett malátás csípését, amit remekül kiegészített a hozzáadott vörös cheddar lágyító hatása. Sokadik alkalommal elkészítve azonban úgy éreztük, ez a gentleman társat érdemel. Ekkor született az ötlet, hogy egy vacsora erejéig párt keresünk a délceg, de igen masszív brit úriembernek, hogy legyen ki megkösse kravátliját, kifényezze cipőjét, esetleg örök hűséget is esküdjön neki és elkísérje egy bálba, aminek történetesen pont a mi ebédlőasztalunk adott otthont Szenteste napján.

1792. június 23.

Valahol az Atlanti-óceánon

            Szerencsés idegen, ki ezen palackposta tartalmát olvasod, köszönd meg jó sorsod Istenednek, hívják azt bárhogyan is, de rettegd a nevet, ki e sorokat papírra vetette. Nevem Jimmy „Haunted” Stevens, a tengerek szablyája, a Pokol Vitorlái kapitánya és minden valószínűség szerint eddigre már csak oszladozó húscafat a hullámok vad vágtájától tépázva, valahol az óceán mélyén. Mi, kik egykoron félelmet és halálrengető sikolyokat hoztunk az utunkba tévedő hajósoknak, elvesztünk valahol a nyílt vízen. Port-Au-Prince – ból hajóztunk ki 1792. április 29-én, s portyázni indultunk északnyugati irányba. Pontosan emlékszem, minden baj és vész azon a végzetes június 5-én kezdődött.